Meghoztam az első fejezetet, remélem mindenkinek tetszeni fog.
Boldog Halloween-t nektek egyébként, remélem senkit nem kap el valami gonosz szellem, vagy zombi ;) :D
Vigyázzatok magatokra az éjszaka. :)
Jó Olvasgatást!
Alexis:
Hirtelen kapott bele, s
borzolta össze a hajamat az őszi szél, talán az volt a legjobb tulajdonsága a
hajamnak, hogy nem nagyon tudott ártani neki, semmiféle természeti tevékenység.
Vörös loboncom, mindig kócos volt, hiába próbáltam kifésülni, vagy kalap alá
rejteni, fürtjeim mindig kibontakoztak. Egyedül ücsörögtem kint a verandán és
bámultam a nyárba átforduló olvadó tájat. A hegyek úgy magasodtak felém, mint
vészjósló hírközlők, s mégis megnyugtató volt tompa ridegségük. Hiányozni
fognak, minden hiányozni fog. A reggeli kakasszó, a vadlovak éjszakánkénti
vágtatása a hegyek közti völgyben, rengeteg emlék, szomorú, vicces és kalandos
egyaránt. Nem segített volna itt már sem a toporzékolás, sem a hiszti, sem
semmiféle éhségsztrájk, megpróbáltam mindenféle bevethető eszközt a cél
érdekében, de hiába. Anya hajthatatlan volt, és valahol belül, meg is értettem.
Apa elvesztése megnehezítette a dolgát.
Halk, szöszmötölő hangok
ütötték meg a fülemet. Hátrafordultam, és szembe találtam magam anya térdeivel.
- Ideje lenne, elkezdened
pakolni Alexis. Nemsokára indulunk.
- Tudom, de olyan jó itt. –
sóhajtottam, miközben visszafordultam gyerekkorom tájához.
- Én megértem, hogy nem
könnyű neked itt hagynod ezt az egészet, de neked is meg kell értened, hogy nekem
milyen nehéz fenntartani…
- Persze, értem én, csak nem
érdekel! – vetettem oda anyámnak, felpattantam a verandáról, és beviharoztam a
szobámba. Nem hallottam sem zörgést, sem ajtócsapódást, így hát kitekintettem
az ablakomon, hogy megnézzem, vajon mit csinálhat odakint az anyám. Nem csinált
semmit. Csak ült a verandán, könyökét megtámasztotta a térdén és bámulta a
messzi tájat. Értehetetlen volt számomra, hogy miért nem dühöng. Miért nem jön
fel utánam, csapkodja az ajtókat és vág hozzám puha tárgyakat, ahogyan régen,
mikor apa még élt.
- Értékelhetetlen csalódás
igaz? – harsant fel, egy ismerős, de mégis csúfondáros hang a hátam mögül.
Ijedten fordultam a hang irányába, és mikor megláttam a saját arcképemet a
velem szemben álldogáló tükörben, elakadt a lélegzetem. – Mi van? Mi döbbentett
meg téged ennyire? Csak nem gondoltad, hogy ennyi gyermeki magány után még
mindig egyedül vagy?
- Te nem létezel. – motyogtam
magam elé, de le nem tudtam venni a szemem a tükörképem lekezelő mosolyáról.
- Dehogyisnem létezem Alexis,
bár én jobban kedvelem, ha úgy szólítanak, hogy Laura. Laura Lochart, a te
menőbb, és ezerszer jobb éned.
- Laura… - motyogtam
magamban. Emlékeztem erre a névre. Gyermekkorom kedvenc képzeletbeli barátjának
neve volt, akit azért találtam ki magamnak, hogy ne legyek egyedül. – Te csak a
képzeletemben létezel. – mondtam erélyesebben a szokottnál, és tettem egy
lépést a tükör felé.
- Nocsak, talán csak nem
kompromittáltalak érzelmileg? – elegem lett. A düh úgy tört fel belőlem, mint
forró magma a vulkánból. Felkaptam az első tárgyat az ágyról, ami a kezembe
akadt, ez történetesen a kedvenc lila fésűm volt, és erőből a tükörhöz vágtam,
ami aztán több szilánkra repedt, és hangos puffanással földet ért. – Azt hitted,
ha eltöröd azt a vacak tükröt, megölhetsz engem? Én te vagyok Alexis. Engem csak
úgy ölhetsz, meg, ha magadat is megölöd. – visszhangzott a szoba éles, vesébe
hatoló hangjától, a fülemre tapasztottam a tenyeremet, és összekuporodtam az
ágyon. Ekkor kitárult a szoba ajtaja, és belépett rajta anya, és halálra vált
képpel nézett végig a tükör darabokkal teleszórt szoba padlón, s végül rám emelte
a tekintetét.
- Azt hiszem, jobb lesz minél
előbb elindulni. Ezt takaríts össze. – mutatott végig a padlón. – aztán gyere
le a nappaliba, beszédem van veled. – hangjában érződött a zavartsággal vegyes
ingerültség. Határozott volt, még is lágy hangon szólt hozzám, majd kiment a
szobámból és rám csukta az ajtót. Óvatosan másztam le az ágyról, és darabonként
szedtem fel a törött tükörcserepeket, ügyelve arra, hogy ne vágjam el az
ujjamat egyikkel sem, majd kiborítottam őket a kis kukámba. Unalmasan ugráltam
le a lépcsőkön, szinte már el is felejtve mindazt, ami odafent történt. Anya
már ott ült a kanapén, karba tett kezekkel, és összekulcsolt lábakkal bámult
maga elé. Szó nélkül leültem vele szembe a szőnyegre, és törökülésbe húztam a
lábaimat.
- Állást ajánlottak nekem,
Dublinban.
- Remek, akkor tényleg egy Ír
kobold leszek. – motyogtam, és megeresztettem egy gúnyos vigyort.
- Nos, éppen erről akartam
beszélni. Te, nem jöhetsz velem. Apád maradék pénzéből, amit rád hagyott,
vettem neked egy lakást, Londonban. Elég idős vagy már ahhoz, hogy külön élj.
- Még csak húsz éves vagyok
anya! – csattantam fel.
- Nem tűröm az efféle
beszédstílust lányom. – mondta olyan higgadtan, hogy már tényleg rám hozta a
frászt. – Szóval, te Londonban maradsz, elmész az újságírói egyetemre, ahova
annyira akartál, és hagysz egy kis nyugtot nekem.
- De…
- Nem nyitok vitát. –
motyogta, de még mindig nem nézett rám. Csöndesen felállt a kanapéról, és
kisietett a konyhába.
- Londonban fogunk lakni
Alexis.
- Tűnj innen Laura, csak én
fogok Londonban lakni, te pedig elmész, most. – szóltam halkan a mellettem
ücsörgő lányra, és közben azon pörgettem az agyam, hogy hogy kerülhetett ide a
semmiből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése